Er-dő-sö-tét
– Szereted ezt a fát?
– Nem.
– Miért?
– Azért, mert mindig szelet kavar.
(Pilinszky János és Baitz Borbála Bébi beszélgetése)
Jelnyelven támad fel
kezeid közt az erdő.
Könyékhajlatodba suhintasz,
alkarodból születik a fa.
Nem rámutatsz, ami fa.
Nem elgondolod mint fa.
Mutatkozik általad a fa.
S kimondatik általad: fa.
A fa, a fa, a fa, a fa.
Baba. Babarbara. Borbála. Bébi.
Jeled és neved varrd ingnyakadba.
Valaha egy egész mondat állt itt:
( .)
Üreg volt a szádban.
Most onnan sarjad ki a
fa cse me te.
Kérges az ajkad.
Ajkad a kérge.
Szuvas a foghang.
Gyökere gyenge.
Torkodból zöng a
szél, ami rázza.
Ez csak a Kezdet.
S aztán a fából
létra lesz – hullni
semmibe újra.
Nyolcadik szavad
hallja-e bárki?
„Dachbodenleiter.”
Tetthelyre vissza.
Padlásajtót nyom
falcsont és nyakszirt.
Szilánkos szókincs
botladozik fönt
in dunklen Wald, az
er-dő-sö-tét-ben.
(Megjelent az Alföld 2021/11-es számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Szurcsik József munkája.)
Hozzászólások